#25 Félek, hogy patópálos vagyok

Elég közhelyes dologtól félek. Attól, hogy nem leszek boldog 2-5-10-30 év múlva, meg hogy most olyan emberrel élek, aki nem elég kreatív nekem, nem hozzám való, és ezzel ezt az időt is "elfecsérlem". Ez annak a rovására is mehet, hogy nem fogok szülni, és egyedül maradok idős koromban…

Szerintem azt, hogy ki mennyire parás: örököljük és gyermekkorunkból hozzuk magunkkal a felnőttkorba. Pl. ha egy anyuka fél a bogaraktól: sanszos, hogy a gyereke is félni fog tőle, hisz ezt látja. Anyukám is ilyen, de én igyekszem tenni ellene. Félek például a pókoktól, de ha látok egyet, akkor igyekszem valahogy összeszedni (nem megölve), és kivinni.

Aggaszt az is, hogy lemaradok dolgokról. Gyerekkoromban és tinédzserként nagyon sok mindent nem tettem meg, amiről csak én tehetek, hisz a lehetőségem megvolt. Félek, hogy "Pató Pálos" vagyok. Szerintem ez a legnagyobb parám.

A., 30 éves

#24 Mi teremtjük újjá

Amitől én félek, az maga a félelem. A félelem lesben áll, és alattomosan támad: egyszerre megbénít és ezzel teljesen tönkreteszi azt a helyzetet, amiben éppen vagyok. Ilyenkor lefagyok, rágörcsölök a dolgokra. És közben attól is parázom, hogy a többi ember látja rajtam, mi történik éppen.

Mindez régen kezdődött, alsó tagozatos koromban, amikor egyszer versszavalás közben rám tört és összeszorította a torkomat. Abban a helyzetben teljesen megnémultam, később én lettem az osztályelőadásokon az állandó magnófelelős.

De úgy gondolom, a félelem csak egy nagyon rossz reakció az élet ismerős vagy ismeretlen dolgaira. Ahogyan megtanultunk félni, úgy el is tudjuk hagyni azt. Meg kell próbálnunk mindig a jót újjáteremteni.

E., 35 éves

#23 Kevésnek fogom érezni, ami vagyok

Parázom azon, hogy nem érem el a kitűzött céljaimat, vágyaimat, és pár év múlva "kevésnek" fogom érezni, ami vagyok, s azt kell, hogy mondjam magamnak, hogy igen, ezt nagyon elcsesztem, és talán másképp kellett volna...


P., 26 éves

#22 Előző életemben így halhattam meg

Nagyon félek mindenfajta magasságtól és a zuhanástól. Talán előző életemben így halhattam meg, nem tudom. Ez a visszatérő rémálmom is, pedig rendszerint csak egyetlen egy lépcsőfokot esem, és talpra érkezem, mégis minden alkalommal felébredek rá. Ezért a mozgólépcsőkön sem merek egyedül lefelé utazni. Inkább várok a tetején, amíg más is odaérkezik, és csak utána szállok fel rá én is.

E., 33 éves

#21 A félelem mélyebbről érkezik

Nem szeretek félni. Sem megijedni. Nem is értem, mi a jó a horrorfilmekben. Én félek a félelmetes, nyomasztó dolgoktól. Túlságosan beleélem magam a könyvekbe, filmekbe, és az ott látott vagy elképzelt képek kísértenek napokon át. Ki szeret félni, szorongani? Nem jó érzés. Az ijedtség hirtelen jön, s csak szapora szívverést hagy maga után. A félelem sokkal mélyebbről érkezik, s lassabban távozik. A parázás felszínesebb dolog, nem csontig hatoló, de zavaró gombóc van a gyomromban, vagy a torkomban, ha parázok. Eddig a mulasztástól féltem: attól, hogy elszáll a pillanat, és én nem használtam ki arra, amire szerettem volna. Mostanában attól félek, hogy elmulasztok valamit a kisfiam életéből.

R., 28 éves

#20 Nem lehet leszokni róla

A para szerintem azt jelenti, hogy valamilyen még be nem következett eseménytől, vagy ismeretlen tárgytól nagyon tartok. És emiatt olyan negatív jellemzőkkel ruházom fel őket, amelyek sokszor nem is igazak, hanem esetleg kiemelik annak a bizonyos dolognak, vagy eseményeknek a negatív tulajdonságait. Ilyenkor mindig pesszimistán látom a dolgok kimenetelét, csak a rossz befejezés jöhet szóba. S persze a környezetemet is kikészítem a sok össze-vissza duruzsolással a fülükbe. Utólag persze mindez nagyon viccesnek tűnik, de attól még nem lehet leszokni róla. : )

Egyébként leginkább a vizsgáktól és az olyan helyzetektől parázom, ahol a saját teljesítményemet, tudásomat kell bizonyítanom. Amikor csak rajtam múlik a jó eredmény. Még talán a sötétség az, amitől/amiben nagyon tudok parázni, mert akkor meg ismeretlen tárgyak és levegő vesz körül, ilyenkor minden árnyékban valami gonosz mumust vélek látni :D ja, és a lányok szerintem egy párkapcsolatban mindig attól paráznak, hogy a barátjuk számára nem elég jók, nem felelnek meg az elvárásoknak. ilyenkor is mindenfélét bele tudunk képzelni a legártatlanabb telefonbeszélgetésekbe is.

K., 23 éves

#19 Van-e valaki gonosz a lakásban?

Kapcsolat, munka, saját értékrend: minden területen attól félek, hogy nem vagyok elég. A rosszabb napokon tényleg mindenben gyengének érzem magamat - ilyenkor igazából önmagamtól kéne meg szabadítani. Talán ezt nevezik megfelelési kényszernek. Ilyenkor szeretném átlépni a saját árnyékomat (és esetleg meghallgatom az Árnyékdalt a Mozart!-ból).

A legjobb szándékom szerint nem nézek horrorfilmet, se sorozatgyilkosos krimit. Ha mégis előfordul, napokig bennem él: éjjelente felkapcsolom az összes lámpát és felébresztem azt, aki mellettem alszik, hogy együtt nézzük meg: van-e valaki gonosz a lakásban?

M., 34 éves

#18 Vonz a mélység a magasban

Félek attól, hogy egyedül maradok és nem lesz párom, akivel együtt élhetek. Meg a magasságtól, ezért pl. nem szeretek magas helyekre járni. Egyszerűen remegnek a térdeim, nem bírnak el, s nem tudok járni. De küzdök ellene, mászóklubba járok. Egyre jobban megy.

Vannak pillanatok, amikor rettegek az előttem álló naptól, vagy ha belekezdek egy új ruha elkészítésébe: az nem fog soha elkészülni vagy nem olyan lesz, mint amilyennek akartam. Félek, hogy nem leszek „ismert férfiruha tervező.

Rettegtem akkor is, amikor betörtek a lakásba, s ott sétálgattak, amikor este felébredtem.

Egyébként a para szót olyan esetekre használom, amik számomra szokatlanok, kihívást jelentenek. Egy hídon átsétálva például mindig olyan érzés fog el, hogy bele akarok ugrani a vízbe. Vonz a mélység a magasban.

De a legnagyobb félelmem, hogy elveszítem a testvéremet.

Sz., 27 éves

#17 A végén egy zsémbes öregember leszek

Az én legnagyobb félelmem a sikertelenség. Az, hogy életem Nagy Tervét; karrier, család, önmegvalósítás stb. nem tudom megvalósítani, nem érem el a célom. Így a végén egy zsémbes öregemberke leszek, aki utálkozva figyeli mások szép életét.

M., 27 éves

#16 Mindent megnézek, így őrzöm a világot az elmémben

Hogy mi a legnagyobb parám? Ha arra gondolok, hogy megvakulok.  Azért para ez nekem, mert képekkel dolgozom, a szemem az egyik legfontosabb munkaeszközöm; mindent megnézek, így őrzöm a világot is az elmémben. Olyannyira fontos számomra a vizualitás, hogy képekben is beszélek, hisz így tudom a leginkább kifejezni az érzéseimet és gondolataimat. Elgondolni azt, hogy egyszer majd csak a nagy sötétség lenne körülöttem: na, az a para! Persze becsöppen minden nap 1-2 kisebb para az életembe, olyan dolog, amitől felmegy az adrenalin, de megoldom. Mindenki életében vannak ezek a kis parák: az enyémben, a tiédben, mindenkiében és megoldjuk mindannyian ezeket az apró, mindennapi kihívásokat és megmérettetéseket. Akkor pedig, ha már leküzdötted az összes félelmedet: az nagyon, de nagyon jó érzés!

Zs., 28 éves

#15 Ebből élek évekig

Mostanra már kevés félelmem maradt: egyedül a betegségektől, és a szeretteim meg a magam halálától félek. Ennek kapcsán leginkább az ismeretlen testi fájdalom és hanyatlás az, ami zavar. De ki tudja, mit hoz a jövő: eddig az életemben több katartikus időszak volt, amikor robbanásszerűen felszabadultam, nem paráztam senkitől és semmitől, és utána ebből a boldogságból éltem évekig. Ezt teszem most is - én így küzdök a félelmeim ellen.

T., 29 éves

#14 Csak egyetlen dologtól

Ambiciózus és sikeres pasiként csak egyetlen dologtól félek: sosem szeretnék kiszolgáltatott vagy magatehetetlen lenni. Amikor mások segítségén és jóindulatán múlik az, hogy például fürdök-e aznap... Az ilyen negatív gondolatokat igyekszem is rögtön elengedni.

Á., 29 éves

#13 Csak úgy váratlanul, a semmiből jön

A para számomra egyfajta belső szorító kis görcs a gyomrom legmélyén. Nem tudsz vele mit csinálni. Csak úgy, váratlanul, a semmiből jön. Aztán megy, ugyanúgy. Legtöbbször csupa olyon dologtól alakul ki, amit nem tudok befolyásolni, de annál nagyobb hatással van rám. Amolyan "szerencsétlen" veletlenek, illetve mások lustaságából, figyelmetlenségéből vagy rosszindulatából keletkezett bosszantó helyzetek. Ilyenkor pedig parázhatok a családom, a szeretteim, a feladataim, a kitűzött céljaim vagy akár az egeszségem miatt is. De mostanában leginkább az nyomaszt, hogy itt lenne az ideje egy igazán nagy, jelentőségteljes dolgot összehozni és ezen sokszor elgondolkodom.

O.,  27 éves

#12 Hogy más utat választottam

Félek attól, hogy a családom nem fogja elfogadni, hogy nem lesz az foglalkozásom ami nekik. Nálunk mindenki orvos, de jómagam más utat választottam és szeretném, hogy elfogadnának így is. Ezek mellett sajnos rettegek a pókoktól és a százlábúaktól, ami a páromnak ad sokszor extra munkát. A para szóról nekem a paranormális jelenségek és a parapszichológia jutnak az eszembe, gondolatátvitel, megmagyarázhatatlan pszichológiai jelenségek...

F., 24 éves

#11 Romy hercegnő nem akar meghalni

Amikor a 80 nap alatt a Föld körülben Willy Fog szerelmét, Romy hercegnőt ősi indiai szertartás szerint máglyára akarják vetni, akkor mindig kiáltozni szoktam: Romy hercegnő nem akar meghalni! Romy hercegnő nem akar meghalni!

B., 2 és fél éves

#10 Sem embertől, se állattól

Félek a lebénulástól, attól, hogy esetleg nyomorék leszek. Amúgy nem félek semmi mástól, sem embertől, se állattól. Még a haláltól sem. A para szót három dologra használom: az első a parabellum (maroklőfegyver), a másik a félelem, ijedtség. Harmadszor pedig, mint paranormális, parás.

P., 29 éves

#9 Már a jövőn agyalok

Sokszor amikor boldog vagyok, megijedek magától a boldogságtól: tudom, hogy nem tart örökké, és egyszer valami miatt megint szomorú leszek. Ilyenkor aztán rögtön önmagamtól és a saját pesszimizmusomtól kezdek parázni, hiszen ahelyett, hogy élvezném a saját örömömet, már a jövőn agyalok. Legjobban pedig a szeretteim elvesztésétől félek. 

T., 28 éves

#8 Elengedés

A félelem számomra egy viszonylag megfoghatatlan, szorongással és keserű szájízzel járó érzés.

Én is félek a komolyabb betegségektől (rák, baleset, lebénulás stb.), és a szeretteim halálhírétől.

Viszont leginkább talán az elengedéstől félek. Attól, hogy amit/akit egyszer annyira megszerettünk, hogy részünkké vált, ha elengedjük, egyben magunkból is elveszítünk egy darabot. 

Örök szkeptikus lévén, rettentően félek teljes bizalmat adni másoknak és magamnak. Pedig tudom, adott helyzetet csak így lehet megélni igazán...

D., 28 éves

#7 Hogy mit hagyunk magunk után a világon

Tartok mások véleményétől, az emberek rosszindulatától, és hogy megbántok valakit. Kiskorom óta rettegek a fogorvostól és az injekciós tűtől: el tudok ájulni, ha rájuk gondolok. Az írott szavak embere vagyok, így sokszor aggódom, hogy mi van, ha hülyeségeket beszélek, s nem értenek meg.
Félek a barátaim, szeretteim elvesztésétől; hogy nem fogom tudni megvalósítani magam, és attól, hogy mit hagyunk magunk után a világon. Az elég nagy para szerintem ha nem becsüljük meg, amink van.

N., 27 éves

#6 Víz, egyedüllét és a gondolatok

Szerintem a para egy olyan dolog, tény, fogalom, emlék, amitől az emberek félnek, nem mernek róla beszélni, vagy igyekeznek elkerülni. Meg ha valaki hülyeséget csinál.

Én például nem szeretek egyedül lenni az utcán vagy a lakásban, még otthon se. Félek egyedül hazasétálni, mert többször is hallottam történeteket másoktól, hogy mi lett velük...

Néha kicsit nehezen tudok új környezetben kinyílni, közvetlen lenni, de ez ritkábban fordul elő.

Az otthagyott rohadó kajától, a csúszómászóktól, meg a kifogott halaktól, amiknek még megvan a szemük: nagyon undorodom.

De leginkább félek egyedül maradni a gondolataimmal, mert azok sokszor elszomorítanak. Túl sokat aggódom a magány, barátok elvesztése, anyagi gondok, határidők miatt. Jó volna, ha lenne erre gondolatgátló szérumom.

Meg tartok a mélyvíztől, mert nem nagyon úszok, nem is szerettem soha annyira, aminek valószínűleg az az oka, hogy kiskoromban a matracról a tengerbe huppantam.

V., 23 éves